Magány

Egyedül voltam azon az éjszakán. Az ablakomat karcolgatta a fa ága, melyet a zord szél mozgatott. Szobámban csupán egy gyertya égett egyedül, túl nyugodalmasan, azt hiszem Ő is magányos, látszik rajta, hogy az elalvás pillanatát várja, de én nem hagyom, nekem még szükségem van a lángjára. Érzések szívemet marják. A hiány s a szerelem keveredése nem épp a legegészségesebb dolog. Könny csordul végig arcomon, a gyertya lángja megmozdul, mintha azt mondaná: "Lesz ez még jobb is". A mozdulatra valahogy még magányosabban éreztem magam s könnyeim csak hullottak, hangtalanul. Térdeimet ölelve vártam, hogy bekopogjon a szobámba Ő, kit már oly régóta várok. De csak várok, Ő nem jön, pedig biztos Neki is hiányzom. Ez a gondolat tart életben. "Talán neki is...". És én csak várom, hogy vége legyen ennek a magánynak, hogy átölelhessem, megcsókolhassam vörösen izzó ajkait, vagy csak egyszerűen hozzáérjek hófehér bőréhez. Folyton Ő jár az eszemben és az esetleges érzelemváltozásai. Félek attól, hogy talál mást, mást 'ki mindig Vele lehet. Aki jobban szereti nálam. Aki átölelheti szomorú pillanataiban. Egyszóval félek, hogy elvesztem Őt, ki szívemben elfoglalta a helyét és egyedül maradt ott. Egyedül az üres szívemben. Önzőség lenne ott hagyni egyedül a sötétben? Nem, ha Ő ott szeret lenni biztosítok neki kényelmet, s talán jobban érezheti magát odabent. Eközben a gyertya lángja aludni kél, még ő is egyedül hagy ezen a magányos éjszakán.

-Már megszoktam.
Könnyeim tovább hullottak és hosszú idő elteltével mély álomba merültem, egy álomba, hol Vele lehetek.