Az élet tartós utálata.

...Csak ült, ült a lépcsőn egymaga. Érezte, halála napjáig eltudna ott üldögélni. Fejében kósza gondolatok repkedtek, de mind fájdalmas, gyötrő, elhalt volt. A Nap lenyugvóban volt már, s mikor utolsó fénysugara sem hatolt a fiú pupilláiba, lehunyta szemét, s várta a csodát. Körülbelül fél órát ült ott, s egy hideg kéz megfogta vállát. Riadtan felkapta a fejét és a lány szemeibe nézett. Tátott szájjal bámult a lány vérvörös szem párját, lélegzete elakadt.
-Szia. - mondta mosolyogva a semmiből felbukkanó egyén és leült a fiú mellé. - Mi bánt?
A fiú nem tudott válaszolni, nem jött ki hang a torkán, pedig valamiért érezte, benne megbízhat, a többi féreg emberrel ellentétben.
-Mi az? Néma vagy? - öltötte ki a lány a nyelvét.
A fiú észhez kapott, megrázta a fejét, letörölte könnyeit, s reménykedett, hogy a titokzatos lány nem látta őket. Elég nehéz lett volna nem észrevenni őket.
-Ööö...igen..nem..vagyis izé.. - Vakarta meg erőltetett mosollyal a tarkóját majd visszaváltott komolyra.
-Szia. - lökött oda egy köszönést, mintha picit sem érdekelné, hogy ott van a lány.
-Zavarok? Akkor elmegyek... - elkezdett felállni.
-Ne! - Megfogta a csuklójánál, de nem szorította meg. - Maradj kérlek. - egy könnycsepp csorgott le a fiú hibátlan arcán.
A lány visszaült mellé.
-Mi a neved? - kérdezte a lány aggodalmasan és letörölte a srác könnyét.
-Damien.
-Ez a beceneved, de én az igazi nevedre voltam kíváncsi. - Elhúzta a száját.
-A nevem...Damien. - bámult maga elé érzéstelenül.
-Hmm...értem, és a vezetékneved?
-Nincs...
-Hogy-hogy nincs? - húzta fel egyik szemöldökét.
-A szüleim meghaltak még egész kicsi koromban, nem is emlékszem rájuk, hisz még pólyában ringattak, legalábbis ezt kellett volna tenniük, de engem az utcára raktak. Hallomásból tudom csak, hogy meghaltak, lehet még élnek, de őszintén szólva...remélem, hogy még élnek, s ők is ebben a földi pokolban kárhoznak. Szóval visszatérve...kiraktak az utcára egy takaróval, melyre az volt írva: Damien. Legalábbis ezt lehetett kiolvasni belőle, a betűk eléggé foszladoztak. Akik rám találtak is elég öregek voltak már akkor is. Mostoha apám meghalt már rég, anyám is a halálán van. Őszintén...ennek is örülök, ők voltak azok kik megmentettek a halálra fagyástól, az éh s szomj haláltól, minden veszedelemtől amiben meghalhattam volna, s nem kéne végigszenvednem ezt a nyomorúságos életet. És...Téged, hogy hívnak? - nézett fel kis időre Damien s a lány szemei ismét fogva tartották őt.
-Chymeira. Chymeira Benett. De szólíts csak, ahogy akarsz.
Közelebb ült Damien-hez és visszanézett a fiú mindent magába szívó fekete szemeibe. Damien soha nem érzett még ilyet, szíve zakatolt, semmi más nem érdekelte, csak a lány a fekete ruhában.
-A neved...gyönyörű. - elképedve bámult a Chymeira-ra. - És...hogyan kerültél ide a semmiből?
-Épp sétáltam, s megláttam egy szimpatikus, szomorú fiút, ki egymagában - s ekkor elhallgatott pár másodpercre - egymagában üldögél egy ilyen elhagyatott helyen. És különben is, én szinte minden nap itt vagyok, téged még soha nem láttalak ide, szóval inkább én kérdezhetném, TE - hangsúlyozta ki - hogy kerülsz ide?
-Nincs hova mennem, mint már említettem, s ez a hely kellőképp nyugodalmas volt, ahogy, hogy itt öntsem ki lelkem a természetnek.
-Értem. - Azzal megfogta a kezét a srácnak és felállt. - jössz sétálni? - halk vidámság töltötte be arcát.
A fiú elpirul, megrökönyödve nézte, ahogy Chymeira a kezét fogja.
-Persze, megyek. - azzal felállt, leporolta nadrágját és várta a fejleményeket.
A lány átkulcsolta ujjaival Damien kezét s így indultak el. Egész úton csak beszélgettek, leginkább a múltról. Az idő gyorsan telt, egymásra talált egy pár. Önfeledten sétáltak, beszélgettek egészen 11 óráig.
-Nekem mennem kell. - nézett Damien-re szomorúan.
-Miért? Maradj még, kérlek. - szorította meg törékeny kezét a lánynak, ámbár Cymeira-nak jól esett, hogy végre valaki a kezét fogja.
-Muszáj, várnak otthon. - belemélyesztette immár feltűnően hosszú körmét a srác kezébe aki erre felszisszent.
-Jajj, ne haragudj, hogy... - belé ragadt a szó, mikor meglátta a vöröslő vércseppet kiserkenni a fiú kezéből.
A lány futásnak eredt, de még visszakiáltott.
-HOLNAP REGGEL UGYANITT. - s eltűnt a fák közt a sötétségben.
Damien megrökönyödve nézte a rengetegben eltűnő lányt.
-Hát akkor...ugyanitt.
Leült arra a lépcsőre amelyen eddig ültek, s a csodás napjára gondolt. Tényleg soha nem érzett még ilyet senki iránt, úgy érezte beleszeretett mindörökké. Lassan múltak az órák nélküle, de ő csak várt és várt, nagyon várta már, hogy újra megfoghassa a kezét a lánynak, kinek titokban belerakta zsebébe a szívét, hogy vigyázzon rá.
Reggel lett. A lányt sehol sem látta. Teltek-múltak az órák, de nyoma sem volt. Késő délutánra járt már. Madarak csiripeltek a fák ágai közt. Csodálta a természetet. Ezzel próbálta elűzni a gondolatot, hogy nincs vele újdonsült szerelme. Közben beesteledett, gondolta elindul arra, amerre a lány indult el sietve tegnap. Egyre mélyebben járt már az erdőben, mikor meglátott egy testet a félhomályban maga előtt, szíve átdöfve egy karóval. Félve odament a testhez s megfogta a vállát, így fordította a hátára. Megalvadt benne a vér mikor meglátta az arcát, az arcát annak, kit szeretett, az egyetlen lényt...akit szeretett. Könnyek mosták arcát. Az eső is eleredt. Damien üvöltése, s az eső kopogása törte meg a csendet. A fiú csókot nyomott a lány homlokára, felegyenesedett, s élettelenül ráesett a karóra mely átdöfte testét. Utolsó erejével magához szorította a lány testét, s kilehelte kárhozott lelkét.